18:16

     Nagy a csönd. Túl nagy a csönd. Érzem valami hihetetlen rossz fog következni. Na, de mikor? Meddig kell még várnom? Ez bosszantó. Miért ilyen kínzó, gyötrő a csönd? Máskor szinte imádkozom érte, vágyom rá. De most, most nem. Most zsivajt és hangzavart, üvöltést és dallamot szeretnék, vagy legalább egy kis halk éppen csak hallható társalgást… Valakivel. És már megint ez az ábránd. Valaki, aki nincs. Ez rettenetes! Ez őrjítő! Ez a csönd. A nagy csönd. Gyűlölöm! Ilyenkor csak magam vagyok. Eleinte jó és nyugtató, de néhány nyugalmas perc után, már kínzó gyötrődés.

     Nem jó magam lenni. Nem szeretek magammal tárgyalni. Ilyenkor előkerülnek a világmegváltó elméletek, és az önemésztő gondolatok. Csönd… csönd… csönd... Nem szeretlek! Miért teszed ezt velem? Magamra maradok… Miattad. Utállak! Meg akarom szűntetni! De hogyan? Ez egy ördögi kör… Látom, nincs menekvés, örökkön örökké a csönd rabjává lettem. Bármit megtennék azért, hogy ne legyen! De mit? Mit? mit… mit…

     És már az eső is eleredt, szinte hurrikánná válva. Hirtelen az ég lecseréli szürke köntösét, fekete ballonkabátra, így merülök én is az elmém mélyére. Az orromig se látok. De ez nem érdekel, nem zavar, hisz a csönd még mindig emészt. Borzasztó. Ezt nem gondoltam volna. A csönd, pont ez a sejtelmes, megnyugtató lét lesz az, ami így meggyötör?! Ez nem lehet. Nem hagyhatom magam! Ellen kell állnom! Nem győzhet le így egy… egy... egy valami, amit csak csöndnek nevezünk.

     Váratlanul egy villám csap egy közeli fába. Az ablakomból látszik. Feleszmélek elmélkedésemből, harcomból a csönd ellen. A fa lángol. Oly szép és mily pusztító. A tűzbe meredve újabb gondolatok szöknek fejembe. Fény, világosság, izzó vágy. A tűz, a tűz, ami életet ment vagy vesz egyaránt. Milyen fenséges! Milyen uralkodó eme jelenség. Imádom. Oda vagyok érte teljes lényemmel. A rabjává tett. Ekkor ütközik meg bennem a gondolat. Ez nem lehet! Két jelenség, gondolat, állapot nem tarthat fogva egyszerre.

     Behunytam a szemem, hogy átgondoljam, lehiggadjak. Mikor kinyitottam, eltűnt. A tűz eltűnt. A víz és a szél szövetsége győzedelmeskedett felette. Oh ezek a gyönyörű elemek! De a vihar tombol tovább. Villámlik és dörög. Ez lenne hát az égiháború? De vajon miért küzdenek, harcolnak odafent? Ott, ahol tudomásunk szerint béke honol. És egyáltalán kik ők, akik ott vannak a magasban? Jó kérdés és egyben gyerekes. De mit tegyek? Ez vagyok én. Ehje asher ehje. Vagyok, aki vagyok. Bölcs mondás, nagyon tetszik. És milyen rejtélyes… Megborzongok, kiráz a hideg. Miért vagyok? És ki vagyok? Merülnek fel bennem a nagy kérdések. De erre mit lehet válaszolni? Semmit. De én tudni akarom! Megbolondultam. Mostmár biztos. És ez is a fránya csönd miatt van. Elegem van! Őrjítő a csönd!

     Egyszercsak valaki kopogtat az ajtón. Hirtelenjött hang megtörte gondolataim menetét. Szerencsére. A gyorsan jött félelem és ijedtség elszállt. Megköszörülöm torkomat és… Megszólalok! Igen! Meg fogok szólalni! Nincs több hallgatás, se önemésztő csönd.

          –Tessék, ki az? Bújj be!

     Az ajtó nyikorogva kinyílik. Belép egy nő. Édesanyám az. Melegség tölt el őt látván. A megmentőm, az Én anyukám, aki kilenc hónapon át hordott a szíve alatt és nevelt életem minden napján. Elmosolyodom. Megáll, rám néz, megszólal.

          –Kész a vacsora, gyere enni!

     Oh, mily örömöt jelentenek számomra e szavak! Rohanok! Repülök!

          –Megyek.

18:23 Felkelek és elmegyek étkezni.